Klarinét: (német: Klarinette, angol: clarionet) a clarino, trombita szóból. A klarinét mai zenekaraink általánosan elterjedt, hajlékony és árnyalt hangja miatt különösen kedvelt hangszere. Hengeres fafúvó, csőralakú fúvókával, melynek hátulsó nyílására egy egyszerű, rugalmas nádlapocska (nyelv) van erősítve; ez a nyelv a lélegzet levegőáramának nyomása alatt gyors egymásutánban zárja el s nyitja ki a hangszer nyílását, miáltal a levegő lökésszerűen jut a hangszer belsejébe, hogy az oda bezárt légoszlopot rezgésbe hozza. Hangterjedelme – a lejegyzés külső képe szerint – e-g3. A távolabbi hangnemekben való játék nehézségei azonban olyan hangszerek konstruálását tették szükségessé, melyek nagyobb hosszúságuk megfelelő növelése révén, ezekben a hangnemekben szólalnak meg, mialatt a játékos valamely kényelmesen kezelhető hangnemben játszik. A hangszerkezelője tehát mechanikailag nem magát az akusztikai hangot, hanem annak fizikai helyét szólaltatja meg. A ma már elavult C-klarinét mellett főként a B- és A-klarinétokat használják; ami azt jelenti, hogy a kottában c1-nek jelölt hangot a C klarinét c1-nek, a B-klarintét b-nek, az A-klarinét a-nak intonálja; ha a játékos a c-hangsort fogja, az a B-klarinéton B-hangsornak, az A klarinéton A-hangsornak hangzik, a nehéz Desz-hangsort a B-klarinét a számára könnyű Esz-hangsor alakjában, a H-hangsort az A-klarinét D-hangsor alakjában intonálja. A hangjegyírásban nem a megszólaltatandó hangot, illetve hangnemet jelölik, hanem azt, melyet a játékosnak fizikailag fognia kell, hogy a kívánt hang, illetve hangnem megszólaljon. Az A- és B-klarinét eszerint transzponáló hangszerek. Hangterjedelmük ennek megfelelően módosul. Mély regiszterük a legkülönfélébb dinamikai és hangszer-kombinációs effektusokra alkalmas. A ma használt típusok közül a B-klarinét lép mindjobban előtérbe. A klarinét családjának mélyebb (nagy) tagjai közül főként az F-hangolású altklarinét, a B-hangolású basszusklarinét s az ugyancsak B-hangolású kontrabasszus-klarinét említendők.