Kürt: (ol. corno, ném. és ang. Horn, fr. cor), tágabb értelemben minden kúpos alakú túlnyomórészben rézből készült fúvóhangszer. Szűkebb értelemben a természetes vagy vadászkürt (corno di caccia, Waldhorn, Naturhorn, cor de chasse) és ventilkürt megjelölése. Előbbi 1700 körül Franciaországban alakult ki a régi vadászkürt típusából; karcsú, többsörösen hajlított rézfúvó, erősen kiszélesedő tölcsérrel és szűk fúvókával. A régi vadászkürtön csak a természetes felhangok voltak intonálhatók; legrégibb hangolásuk D volt (már a 17. században). Orkeszterben való használat csak igen lassan terjedt (először Lully Princesse d’Élide-jében 1664, később a mannheimieknél stb.); a vele kapcsolatos további javítási kísérletek főként a kromatikus hangsor intonálásának lehetővétételére irányulnak. A ventilkürt a 19. század találmánya (Blühmel és Stölzel 1814), a ventilek a hangszer megrövidítése vagy megtoldása (csőelzárás, illetve csőmegnyitás) útján eltolják, transzponálják a hangszer alaphangsorát s így lehetővé teszik a többféle hangnemben való játékot. Előbb két, majd (1830 óta) három ventilt alkalmaznak (csak mély tenortubákon szokásos a négy ventil). A ma általánosan használatos B-kürt (hangterjedelme E-f2) és F-kürt (hangterjedelme H1-f2) hangját a három ventil egy egész, egy fél s másfél hanggal mélyíti (tehát az F-kürt alapskáláját Esz-re E-re és D-re módosítja). A több ventil kombinációja útján képezett hangok azonban majdnem sohasem tiszták. A Sax-féle egyes-ventil-rendszer (pistons indépendants) az F-kürtön a Desz-, C és H-hangsorok könnyű intonálását is lehetővé teszi. Zenekarokban 2-4 kürtöt alkalmaznak (utóbbi esetben az 1. és 3. kürt a magas, a 2. és a 4. a mély hangok intonálására szolgál; e két típus fúvókájában is különbözik). A kürt írásmódjában sajátos szerepe van a basszuskulcsnak, ha ugyanis ennek használatára kerül a sor (mély hangoknál), a hangot a hegedűkulcsban való írásmódnál egy oktávval mélyebben jelzik (ilyenkor tehát az F-kürt hangja egy quarttal magasabban szól a leírottnál).